Pelle János: Eurókommunizmus, a csalóka szivárvány

SimonIstvan
Simon István, történész-levéltáros
DSCF1317
Pelle János, történész-újságíró

Már középiskolás koromban, a hatvanas években eltünődtem azon – hozzá kell tenni, hogy egy közéleti érdeklődéssel áthatott terézvárosi gimnázium tanulója voltam – hogy az unalmas közhelyekből építkező „marxizmus-leninizmus” képes-e a megújulásra, vagy afféle „ideológiai zárvány” marad, mely eltűnik a történelem süllyesztőjében. Bár a kétségeim legkésőbb 1968 augusztusában, a csehszlovákiai „emberarcú szocializmus” felszámolásakor eloszlottak, izgalmasnak tartottam a nyugat-európai kommunista pártok, mindenelőtt az olaszok és a spanyolok kisérletét a megújulásra, ami Magyarországon sem maradt teljesen visszhangtalan.
Enrico Berlinguer és Santiago Carillo megpróbálták őrizni a kommunista mozgalomra jellemző lelkesedést és önfeláldozást, de úgy, hogy közben pártjaikat  demokratikus normák szerint működtetik, és ha úgy adódik, a polgári pártok koalíciós partnereként kormányzati szerepet is vállalnak. Az eurokommunisták szakítottak a bolsevik pártszervezési modellel, illetve a Szovjetunióval is, és megkísérelték a szocialista világmozgalmon belül is szövetségeseket találni elveikhez .

Simon István  Balegyenes címmel adott ki vékony, de izgalmas könyvet, melynek témáját az alcím jelöli meg: Az MSZMP és az eurokommunizmus-kérdés.  A szerző, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa, a hetvenes-nyolcvanas években született pártiratok alapján azt írja le, milyen ellentmondásosan viszonyult Kádár János és a magyar vezetés az eurokommunista kisérlethez, mindenekelőtt az olaszországi fejleményekhez.  Figyelembe kell venni, hogy bár az olasz kommunista párt demokratikus megújulása már a hetvenes évek elején elkezdődött (1972 tavaszán választották meg Berlinguert főtitkárnak), az OKP a Helsinkiben, 1975 augusztusában tartott Európai Biztonsági és Együttműködési  Értekezlet után „jött lendületbe”. Ekkor tettek kisérletet a „történelmi kompromisszum” létrehozására a kereszténydemokraták és a kommunisták, ami az SZKP számára teljesen elfogadhatatlan volt. Brezsnyev ugyanis már 1976 februárjában, az SZKP XXV. kongresszusán kijelentette: „Az enyhülés csak az államközi kapcsolatokra vonatkozik, nem szünteti meg az osztályharc törvényeit. Senki sem várhatja el, hogy a kommunisták belenyugodjanak a kapitalista kizsákmányolásba.” Mint egy magyar diplomata beszámolójából kitűnik, Brezsnyev 1977-ben  Berlinguerrel tartott találkozójukon nyiltan figyelmeztette tárgyalópartnerét: „A jelentés szerint Moszkvában a szocializmus ’harmadik útjaként’ megjelölt fázist nem fogadták el, és éles szóváltásra került sor a szabadságjogok gyakorlata körül: az OKP nem osztályalapú nézeteket vall, hanem a ’burzsoá propaganda uszályában halad’, figyelmeztette Brezsnyev az olasz párt első emberét.”

Simon István, aki egyébként előző könyvét az MSZMP és a nyugati szociáldemokrata pártok viszonyának szentelte, felhívja a figyelmet arra, hogy az olasz és a spanyol kommunista pártok a Szovjetuniótól elhatárolódva mindenképpen el akarták kerülni a „második Internacionálé zsákutcáját”, ezért  elég körmönfontan különböztették meg magukat: „Az OKP strukturális reformokat sürget, szemben a szociáldemokrata pártokkal, akik felszínen maradva inkább igazgatnak változatlan feltételek, keretek között, ebből következően a sz6ociáldemokraták a ’reformisták’, míg az olasz kommunsiták ’reformerek’”, mondta az OKP egyik vezetője, Amendola egy interjúban.

Az MSZMP egyes vezetői diszkréten szimpatizáltak az OKP-val, alkalmankénti szövetségesükkel a moszkvai dogmatikusokkal szemben. Ugyanakkor az OKP úgy tekintett a kádári Magyarországra, mint a ’létező szociálizmus’ egyetlen, viszonylag elfogadható változatára. De ennél tovább egyik oldalon sem jutottak. Kádár ugyanis tisztában volt vele, hogy a demokráciának tett engedmények,  a „proletárdiktatúra elvének feladása” az MSZMP hatalmát veszélyezteti. 1978 júliusában egy nagyköveti értekezleten, miközben elismerte az eurokommunista pártok kiállását a többpártrendszer mellett, feltette a szónoki kérdést: „Mi legyen azokban az országokban, ahol nincs kapitalizmus? Ott hogyan képzelik el a pluralizmust? Szervezzenek kapitalista (burzsoá) pártot csak ezért, hogy pluralizmus legyen?”

Az eurókommunizmus kétségtelenül a kommunista világmozgalom megújulására tett utolsó kísérlet volt. De csak addig volt vonzó, míg létezett a Szovjetunió, mely egyébként a francia, olasz és spanyol pártoknak végig anyagi támogatást nyújtott. Az afganisztáni intervenció és a lengyelországi események  után véglegesen beszűkült a nyugat-európai kommunista pártok mozgástere. Berlinguer 1984 júniusában bekövetkezett halálával pedig szertefoszlottak a remények: a történelem felgyorsult, 1991-ben a nagy múltú OKP is feloszlott, és feloldódott a változó nevű baloldali pártszövetségekben. (Lucidus Kiadó, Budapest, 2016 143 old. Ára: 2500 Ft).

                                                                            

Tetszik(1)Nem tetszik(0)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.